Egyszer volt, de igaz volt

Amikor kicsi voltam minden meseszerűen szép volt és jó. Sokat játszottam a testvéremmel, mint a normális gyerekek. Tudni illik rólam, hogy nagyon apás voltam, még ha nem is mindig volt itthon a munka miatt. Két éves lehettem, mikor elindult Magyarországra dolgozni. Mikor elutazott, állandóan dadogtam megállás nélkül, míg haza nem érkezett hozzánk. Talán csak gyerekfejjel így, egyszerűen dolgoztam fel a hiányát. Mi mégis jól megvoltunk itthon.

Mivel a határtól nem messze lakunk -egy kisebb faluban- ezért számtalan lehetőség van, hogy kielégítsük játékos igényeinket. Nem nagyon szerettem játszani az utcabeli gyerekekkel, ezért kb harmadik születésnapomra kaptam nagypapámtól egy biciklit. Jobban szerettem vele a szobában száguldozni és általában jó gyerek voltam, de az élet néha közbeszól és elég „játékos” tud lenni velünk. Apám az ágyon feküdt és nagyban telefonozott, mikor én csak úgy elvettem előle és bedobtam a bringám kosarába. Igényeltem a figyelmet, mint minden kisgyerek általában. Szörnyen rám mordult, mikor én nem vettem észre a küszöböt és úgy megrántott a kétkerekű, hogy a bal kezemet baleset érte. Egész éjszaka szörnyű fájdalmaim voltak. Rajta kívűl minden egyes családtagomat érdekelt. Azóta pedig sorra jönnek a balszerencsésebbnél balszerencsésebb dolgok.

Negyedik osztályos voltam, azaz 10 éves. Egy évvel idősebb voltam az osztálytársaimnál, mert szeptemberi születésű ként, nem könnyű az iskolai felvétel. Kitűnő tanuló voltam végig. Még abban az évben is sikeresen levizsgáztam, de egy valami mégis megzavart. Édesanyámat kórházba vitték méhenkívűli terhességgel, amit szerencsére ő túlélt, de a kisbaba nem maradt meg. Kis híján ő sem. De még ha ez sem volt elég, akkor megkezdődött az első válási per. Nem fogadtam jól a dolgot. Hugom ezt még fel sem fogta. Ekkor még csak 6 éves volt. Igazából megviselt, de annyira még én sem tudtam elképzelni hogyan lesz tovább. Ne sokáig kellett ezen gondolkodnom, mert kb két hétig voltak elválva. Azt hinné az ember, hogy akit Isten egynek szánt, az úgy is együtt marad. Égi jelnek fogtuk fel ezt az egészet teljesen 2019 tavaszáig.

Hát úgy őszintén a tavalyi évem sem volt az igazi. Kezdjük egészen szeptembertől. Az osztályom és még a tanárok többsége is ki sem állhatott azért mert azt a fiút szeretem, akit szerintük nem kellene. Még a tanítóim is szörnyű pletykákat terjesztettek el rólam. Szüreti bál után kellett vissza menni pakolászni a padokat, mivel mi mindig a földszinti egyik osztályteremben tartottuk meg a mulatságot. Az osztályunk kívülre összetartónak tűnhetett, de fölöttébb sem volt az. Csupán öten mentünk vissza másnap, hogy segítsünk a takarítónőknek. A többiek biztosan kényelmesen aludtak otthon, míg nekem másnap a gipszelőben kellett várnom az eredményeket. Az egyik asztalt akartam a folyosóról bevinni, de nem sikerült, mert nagy csattanással és roppanással ért le a lábujjamra.  Iszonyatos volt a fájdalom, de az méginkább, hogy a többiekben akkor egy szikra sajnálat nem látszódott. Talán később is csak a színészet szólt belőlük. Kerek egy hónapig feküdtem otthon. Aztán eljött lassan 2019 januárja és eltelt a szünidő. Ekkor tudtam csak bevonulni gerincterápiára. Két hétig ment ez. Rengeteget hiányoztam, de igyekeztem pótolni szorgalmasan, ahogy addig mindig. Alig mentem vissza egy napra és megint baleseteztem, majd pár hét múlva megint, míg le nem ballagtam. Az osztály kiközösített, de valahogy mindig is tudtam, hogy nem illek oda hozzájuk.

Csöppet sem vártam azt a bizonyos ballagási napot. Először is, akármennyire is rosszak voltak hozzám gyakorta, de valahogy mégis tudtam, hogy hiányozni fognak még ha nem is mindenki. Mondjuk úgy, hogy normálisan lement a ballagás, biszont ezután jött még csak aztán a fekete leves. Apám még ballagási hét szerdáján beadta a válókeresetet. Az a hét valahogy más volt, mint az hittem. Rosszabb, mint amire számítottam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer képes lesz valakit is bántani az az ember, akiben néha még a szó sem jött fel. Az, akit oly’ nagyra becsültem addig mindig. Még az előző években történt válás után is. Mindent elnéztem volna, de ezt nem.

Nem vagyok haragtartó ember. Sosem voltam. Őt is eleinte mindig meg-meg sajnáltam. Szívszorító volt még az írásai is, még annak tudatában is, hogy tudtam: csupán manipulálni próbál. Nehéz volt eleinte végképp, de aztán beláttam, hogy sokkal könnyebb így mindenkinek. Ha neki más kell, aki értékesebb, akkor nem szabad útját állni. Ahogyan a szél viszi a felhőket, azoknak sem parancsol senki és semmi sem. Semmi és senki nem áll az útjukba. Még mi sem, a családja sem.

Rájöttem, hogy ezen a világon mi a fontos a legtöbb embernek és erről nem tanítanak az iskolában, pedig ez a létfontosságú. Hogy tudjuk kiben bízhatunk. Hogy senkinek semmi nem számít, csupán a pénz és a hatalom mások felett. Még a saját családtagunk is lehet az, aki lenézi a szerettét és nem érdekli mi lesz azután. Ember! Gondolkozz és úgy tégy a másik ellen. Lehet később megbánod, mert az aki után futottál lehet,hogy egyszer eldob. A családod soha nem tette volna. De akkor már késő. Fuss tovább, csak azután, aki soha nem fog megszánni.

A vér mégsem kötelez

Szokásomhoz híven bármennyire is esett az eső,kimentem a parkba…Abba a parkba,ahová minden egyes nap kimentem a régi barátommal. Megálltam a régi öreg tölgyfánál,ahová még anno mi is belevéstük a nevünket és egy szívvel fogtuk keretbe. Végigsimítottam a mutatóujjammal a nevünkön…eszembe jutott,mikor azt mondta,hogy soha nem fog itt hagyni,de mégis lelépett,pedig csak miatta vesztem össze a szüleimmel és jöttem el másik országba. Ha hallgattam volna édesapámra,akkor most nem állnék és várnék az esőbe még mindig rá…A remény hal meg utoljára és én még reménykedek,hogy visszajön.-gondoltam ismét magamban,mint minden nap,mikor kijöttem. Csurom vizesen álltam még mindig a fánál és vártam,bár már kezdett sötétedni. Ma már odáig süllyedtem,hogy kirúgtak a munkahelyemről,így a lakásom is elvesztettem. Nem nagyon tudott izgatni,hogy már besötétedett,mivel úgysem volt hová mennem. Leültem egy padra és eszembe jutott,amikor még ő is itt ült mellettem. Lassan kezdett elnyomni az álom,de legalább már az eső elállt.

Arra ébredtem,hogy valaki bökdösi a vállam. Óvatosan kinyitottam a szemem és egy eléggé morcos kinézetű bácsival találtam szembe magam,aki valószínűleg nem nagyon örült annak,hogy a parkban alszom. Már semmi reményt nem láttam a sötét utcákon sétálva,mikor lelassított mellettem egy autó. Gondoltam,hogy nem miattam van ez,így tovább húztam magam után a hatalmas bőröndöt.

-Hé,állj már meg!-kiálltott utánam  az autós,aki mint most már kiderült egy fiatal srác. Kinézetre megállapítva nem lehet több két évnél nálam.

Megálltam.-Nem veszíthetek semmit vele,ha megállok.-Gondoltam magamban.

-De hiszen te csurom víz vagy.-állapította meg,mikor a gyér lámpafénynél szemügyre tudott venni.

-Hát igen-helyeseltem.

-Gyere,hazaviszlek-jelentette ki és megfogta a kezem,de én elrántottam.

-De nincs hová mennem-nyögtem ki lehajtott fejjel és már nagy akaraterő kellett,hogy ne sírjam el magam ott helyben.

-Miért nem ezzel kezdted?-tette fel a költői kérdést és elkezdett kézen fogva maga után vonszolni.

-Én nem megyek egy idegennel sehová-ráncigáltam a kezem,de csak nem akarta elengedni.

-Nyugodj már le és szállj be a kocsiba,mert megfázol a vizes ruhákba-mondta és ahogy belegondoltam igazat adtam neki,így tettem,amit kért.

Elég fura volt,hogy egy teljesen idegen ember,ennyire szívén viseli a sorsomat. Emlékeztetett a régi barátomra,Louisra. Ő is ilyen volt még eleinte. De csak eleinte. Már az utolsó napokban szinte olyan voltam neki,mint a levegő. Aztán csak arra ébredtem reggel,hogy összeszedte a cuccait és elment. Ott hagyott egyedül. Ott hagyott,pedig jól tudta,hogy rajta kívül ebben az országban senkim sincs és szükségem van rá.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnt,amíg eljutottunk az állítólagos lakásához. Kivette a bőröndöm és segített kiszállni,mivel eléggé gyengének éreztem magam. Mikor beértünk megnézte a homlokom,ami eléggé forrónak tűnt,így teát főzött és adott gyógyszert,majd bevitt a vendégszobába.

-Köszönök mindent-suttogtam és lecsuktam a szemeim.

-Szeretlek…már azóta,mióta láttalak a bátyámmal-ezek voltak az utolsó szavak,amelyeket hallottam,mielőtt teljesen elnyomott volna az álom.

Valahonnan

Borús, hideg és elég lehangoló napnak indult, viszont én már mégis izgatottan keltem ki az ágyból kora reggel. Függetlenül, hogy egy olimpiáról volt szó, mégis örültem, hogy mehetek talán,mert nem kellett aznap is a matekon ücsörögni. Miután rövid idő alatt elkészültem, felvettem a kabátom, bepakoltam az összes eddigi biológia füzetem és izgatottan vártam egyik barátnőm kapujában a tanárnőt. Kedves nő, viszont nem tudja hol a határ a csacsogásban. Már körülbelül öt perce állhattam ott, mikor megjött a tanárnő és a lány is. Bezsongva indultunk neki az útnak, bár nem értettem miért van ez. Elég sokat kellett várnunk a buszra, viszont beülve kárpótolt a kényelmes ülés, leszámítva a tanárnő élettörténetét.

Elfoglaltuk a meleg osztálytermeket. Nem találtam megfelelő társaságot, vagy ismerősöket, így bekapcsoltam a mobilnetet és ráírtam a velem együtt unalomba temetkezett barátnőmre. Hosszas időtöltés után bejöttek a diákok és elfoglalták a helyüket. Mellém egy igen szemrevaló legény ücsörgött, de sem ő, sem én nem szólaltunk meg.

Kiosztották a feladatlapokat és kiadták az utasításokat, mikor csak hosszú ujjakat véltem felfedezni a padomon , majd felnézve a tulajdonosait is.

-Bocsi, van egy tollad?-kérdezte félénken mosolyogva.

Alig nézett a szemembe, de mikor igen, akkor is egy ismerős szempár vizslatott. Hosszas dadogás után kezébe nyomtam a tollat és ismét lehajtva fejem, beletemetkeztem a papírokba és a fekete írásba. Gondolkodtam. Vajon ki a fene lehet ez? Életemben nem láttam és mégis olyan ismerős.

Viszonylag hamar befejeztem a dolgozatot és odasétálva a tanári asztalhoz, félénken odasúgtam a nevem és megvártam míg lekódolják az irományt. Visszasétáltam a padhoz, majd a fiúra néztem. Megszeppenve nyújtotta a tollat, de én csak mosolyogva legyintettem. Elsuttogott egy köszönömöt és visszafordult.

Kimentem. Már várt a lány és izgatottan tárgyaltuk meg a történteket, majd kimentünk a buszhoz. Vártuk a tanárnőt, aki „rövid” időn belül megérkezett. Kényelmesen elhelyezkedtünk a buszban és én még mindig törtem a fejem, miközben a tájat pásztáztam. Egy ismerős hang szólt felém és a tollat láttam meg először. Felpillantottam elpirulva rá.

-A toll…-suttogta mosolyogva-Köszönöm

-N-nincs mit-dadogtam ismételten és leült.

Dark mind

Minden éjjel meglátogatott. Mikor már a puha köntösömben léptem át a szobámba nyíló fürdőm ajtajának küszöbét, ő már várt rám. Sokszor elgondolkodtam, hogy miért este? Nappal sem szeretnék egyedül lenni.

Visszahúzódó természet vagyok, aki magányosan ücsörög a szüntekben és az éppen aktuális könyvét olvasgatja, illetve tanul. A többiek? Várják a pillanatot, hogy mikor tudnak a lelkem legmélyére hatolni fájdalmas szavaikkal. És igen, ez a nap is így ment le.

Tudtam mi vár a suliba, én mégis vidáman mentem. A kapuban nagyot sóhajtottam, majd beléptem az épületbe, föl a lépcsőn, be a terembe. Végzős lehettem, azt hiszem. Halkan köszöntem és levettem a kabátom. Szó nélkül kipakoltam az első órámhoz, majd leültem és folytattam a könyvet. Fura érzés lett úrrá rajtam és úgy éreztem, hogy menten összeesem. Csak felálltam és futásnak eredtem a mosdó felé. Feltéptem az első ajtót, majd az ülőke fölé hajolva kezdtem kiadni gyomrom tartalmát. Arcot mostam, majd visszasétáltam.

Kicsit sem meglepve tapasztaltam, hogy a táskám most is átvándorolt a kukába, ami tele volt kajamaradékokkal. Sóhajtottam, majd kivettem és a padomhoz sétáltam. Nem telt el sok idő az újabb „csínytevésük” óta, ami ezúttal a cuccom kidobálása az ablakon és a kréta hajamba való törlése volt. Meguntam ezt. Visszamentem a mosdóba és ismét bevettem egy kissé nagyobb mennyiségű gyógyszert. Ez volt az egyetlen, ami segíthetett, majd fogtam a cuccaim és hazasétáltam.

Mióta gyenge vagyok, azóta van velem ő. Ha sírok vagy szomorú vagyok, megvigasztal. Mindig segít, ha bekapok minimum öt darabot az adott gyógyszerből, amit tanácsol. Most sem történt másképp.  Sok nyugtatót vagy épp altatót loptam el otthonról és fogyasztottam el kisebb-nagyobb mennyiségben. Azt mondta, hogy ő egy nap majd végleg segít eltörölni, hogy ne fájjon az emberek gonoszsága. Hittem neki. Mindenre rászedett, de nem bántam. Végül addig egyezkedtem a démonommal, míg tényleg megszabadított az e világi gyötrelemtől.

Megtörhető

Kézműves óráról indultam haza, kezemben az asztaldísszel. Büszke voltam magamra és az alkotásomra. A kezem majd’ lefagyott még a fekete kesztyűm alatt is, de mégis büszkén vittem, bár tudtam, hogy megint mi fog történni aznap este. Nagyot sóhajtottam, amikor elértem a házat, majd egy halvány mosolyt erőltetve beléptem az udvarra.
– Azt üzente, hogy borotválkozik, lefürdik és jön. - vágtatott elém a nevelőanyám.

– Látni sem bírom. - vontam meg a vállam erőtlenül.

Bementem a szobába, letettem a díszt a helyére, majd belebújtam a pizsamámba és levetődtem a számítógép elé. Lehajtottam a fejem, de sírni sem volt erőm. Tudtam, hogy úgysem szabadulhatok tőle. Elegem volt abból, hogy az egész ház miattam cseng, mert folyton szidnak. Mindenbe beleegyeztem, csak legyen végre csend és béke. Egy idő után betelt a pohár és elmondtam, valójában mit kért tőlem, de csak a képembe vágták, hogy hazudok, mert ő nem olyan. Nem akartam már barátot, vagy udvarlót, ahogyan az elit családom nevezi, túl idős hozzám. De ők döntöttek helyettem, mint ahogyan egy ilyen magasrangú családnál szokás.

Végül megérkezett a fekete autó. Csak egy bő farmert vettem magamra, amiben a kreatívkodáson is voltam. A pizsama póló maradt. Hanyagul beledugtam meztelen lábam a szobapapucsba és magamra kaptam a dzsekim. Más kiút nem volt, le kellett mennem és beülni mellé.

Mérhetetlen undort éreztem. Nem is szóltam, nem köszöntem, csak némán hallgattam, ahogyan kiabál velem, néztem, ahogy üti a kormányt, aztán és végigsimított a combomon. Mikor hozzámért, csak erőtlenül hámoztam le magamról a karját. Elhallgatott. Néhány másodpercenként a szipogásom megtörte a csendet. Kinézett a sötét ablakon, elgondolkozott, majd ismét fél órát csak ordibált. Néha megszólaltam, hogy ne kiabáljon velem, de ő csak egyre hangosabban folytatta, mivel úgysem hallotta senki. Ez csak nekem szólt. Féltem tőle, hogy engem is megüt, lehet, hogy az sokkal jobb lett volna, de nem tette.

Egy idő után már csak idétlenül röhögött, igazából nem értettem, hogy min. Már több, mint egy órája mondta a magáét. A képembe vágta, hogy biztos megcsalom, hogy nem felelek meg az elvárásainak és biztos még kurválkodom is finoman körülírva. Mikor már úgy megfagytam, hogy a lábam sem éreztem. Nem kapcsolt fűtést, de még az ablakot is lehúzta, mikor idegességében rágyújtott.

– Kinyitod az ajtót? Álmos vagyok és fázom is. - szólaltam meg még mindig halkan.

– Még nem fejeztem be, de ha fázol, akkor bújj ide. - jött közelebb.

Én már annyira az ajtónak voltam nyomulva, hogy a zár ellenére is féltem, hogy kiesek, bár az megváltás lett volna. Vette a lapot és folytatta, de most már valamivel halkabban. Némán néztem ki a sötét utcára, mikor egy részeg férfit láttam támolyogni felénk. Megkerülte az autót és bekopogott. Ő kinyitotta neki az ajtót, de az csak fuvart akart. Hosszan nézett engem. Megismertem, viszont ő engem már nem hiszem, mert folytatta vele a heves vitát, miközben én próbáltam jelt adni arra, hogy segítsen valahogy. Ő rácsapta az ajtót, a részeg pedig tovább állt.

Csend lett és elaludtam. Nem tudom meddig aludhattam, de arra ébredtem, hogy rázni kezdett, és egy nyálas puszit nyomott a homlokomra, végül kinyitotta az ajtót. Undorral töröltem le magamról minden érintését. Felrohantam a házba, sírni kezdtem. Levettem a dzsekit, lerúgtam a papucsom, levetkőztem és megengedtem a vizet, hátha segít eltüntetni az érintéseit. Kis ideig hagytam folyni, majd alaposan beszappanoztam a szivacsot és erősen dörzsölni kezdtem magam ott, ahol hozzám ért. Közben a könnyeim patakokban zúdultak végig a hideg arcomon. Idegességemben vörös csíkokat dörzsöltem testem néhány részére. Égett a bőröm, de így legalább azokra a fájdalmakra gondoltam, amelyeket magamnak okoztam. Megtörölköztem és bebújtam egy tiszta pizsamába, mert a régin éreztem az illatát.

Még mindig jéghideg volt a testem, a takaró alatt folyamatosan remegtem. Még elalvás előtt írt, de nem válaszoltam, bár tudtam, hogy következményei lesznek, de nem érdekelt mit csinál. Azt mondják, hogy ha enged az ember, akkor hamarabb szabadul. Én megpróbálok engedni.