A vér mégsem kötelez

Szokásomhoz híven bármennyire is esett az eső,kimentem a parkba…Abba a parkba,ahová minden egyes nap kimentem a régi barátommal. Megálltam a régi öreg tölgyfánál,ahová még anno mi is belevéstük a nevünket és egy szívvel fogtuk keretbe. Végigsimítottam a mutatóujjammal a nevünkön…eszembe jutott,mikor azt mondta,hogy soha nem fog itt hagyni,de mégis lelépett,pedig csak miatta vesztem össze a szüleimmel és jöttem el másik országba. Ha hallgattam volna édesapámra,akkor most nem állnék és várnék az esőbe még mindig rá…A remény hal meg utoljára és én még reménykedek,hogy visszajön.-gondoltam ismét magamban,mint minden nap,mikor kijöttem. Csurom vizesen álltam még mindig a fánál és vártam,bár már kezdett sötétedni. Ma már odáig süllyedtem,hogy kirúgtak a munkahelyemről,így a lakásom is elvesztettem. Nem nagyon tudott izgatni,hogy már besötétedett,mivel úgysem volt hová mennem. Leültem egy padra és eszembe jutott,amikor még ő is itt ült mellettem. Lassan kezdett elnyomni az álom,de legalább már az eső elállt.

Arra ébredtem,hogy valaki bökdösi a vállam. Óvatosan kinyitottam a szemem és egy eléggé morcos kinézetű bácsival találtam szembe magam,aki valószínűleg nem nagyon örült annak,hogy a parkban alszom. Már semmi reményt nem láttam a sötét utcákon sétálva,mikor lelassított mellettem egy autó. Gondoltam,hogy nem miattam van ez,így tovább húztam magam után a hatalmas bőröndöt.

-Hé,állj már meg!-kiálltott utánam  az autós,aki mint most már kiderült egy fiatal srác. Kinézetre megállapítva nem lehet több két évnél nálam.

Megálltam.-Nem veszíthetek semmit vele,ha megállok.-Gondoltam magamban.

-De hiszen te csurom víz vagy.-állapította meg,mikor a gyér lámpafénynél szemügyre tudott venni.

-Hát igen-helyeseltem.

-Gyere,hazaviszlek-jelentette ki és megfogta a kezem,de én elrántottam.

-De nincs hová mennem-nyögtem ki lehajtott fejjel és már nagy akaraterő kellett,hogy ne sírjam el magam ott helyben.

-Miért nem ezzel kezdted?-tette fel a költői kérdést és elkezdett kézen fogva maga után vonszolni.

-Én nem megyek egy idegennel sehová-ráncigáltam a kezem,de csak nem akarta elengedni.

-Nyugodj már le és szállj be a kocsiba,mert megfázol a vizes ruhákba-mondta és ahogy belegondoltam igazat adtam neki,így tettem,amit kért.

Elég fura volt,hogy egy teljesen idegen ember,ennyire szívén viseli a sorsomat. Emlékeztetett a régi barátomra,Louisra. Ő is ilyen volt még eleinte. De csak eleinte. Már az utolsó napokban szinte olyan voltam neki,mint a levegő. Aztán csak arra ébredtem reggel,hogy összeszedte a cuccait és elment. Ott hagyott egyedül. Ott hagyott,pedig jól tudta,hogy rajta kívül ebben az országban senkim sincs és szükségem van rá.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnt,amíg eljutottunk az állítólagos lakásához. Kivette a bőröndöm és segített kiszállni,mivel eléggé gyengének éreztem magam. Mikor beértünk megnézte a homlokom,ami eléggé forrónak tűnt,így teát főzött és adott gyógyszert,majd bevitt a vendégszobába.

-Köszönök mindent-suttogtam és lecsuktam a szemeim.

-Szeretlek…már azóta,mióta láttalak a bátyámmal-ezek voltak az utolsó szavak,amelyeket hallottam,mielőtt teljesen elnyomott volna az álom.